Na szóval, ott tartottunk, hogy elindultunk vissza Floresre. És mivel part közelben horgonyoztunk, vásároltunk néhány csecsebecsét a kenus szuvenír árusoktól (!!).
 |
| Itt így megy a marketing |
Roni háza
Aztán megérkeztünk Floresre, Labuhanbajo kikötőjébe (B),
 |
| Labuhanbajo (Lábuhán bádzsó) kikötője |
és elbúcsúztunk a legénységtől.
 |
| Annyira nem öregek a matrózok |
A kocsi már várt, irány Roni háza. Na itt kezdődött az utazás kulturális sokk része. Roni háza ugyanis pontosan olyan volt, ahogy laci (itteni nevén: Mr. László) leírta: nagyon szép, itteni viszonylatban. Kicsit nehéz leírni, de azért megpróbálom. A ház a falu szélén van, innentől már csak egy-két ház van a dzsungelig. A bivalyok az út mentén legelik a méteres füvet, a gyerekek a porban játszanak. a mellékutca valamilyen rejtélyes okból kövekkel van borítva, azaz egész pontosan úgy 40-50 centis sziklákkal, úgyhogy tényleg kell a terepjáró hogy bejusson az ember. A ház tényleg rendben van, le van festve pl., ami nem jellemző errefelé. Amikor belépünk, azonnal feltűnik az itteniek mély vallásossága: mindenhol szentképek vannak a falon, mondjuk érdekes módon a szentképek közé befér egy-két Buddha szobor is. :) Amikor kíváncsi vagy az Auchanban, hogy a pszichedelikus, hologram-szerű szentképeket ki veszi meg, na ők. A szemközti falon szintén hologram-szerű, három kiscicát ábrázoló festmény. :) Az ülőgarnitúrák viszont mívesek, az asztal is gyönyörűen megmunkált hatalmas darab. Látszik, hogy helyi viszonylatban előkelő.
 |
| Roni és b. neje a millás ülőgarnitúrával, szó szerint örökzöld karácsonyfával |
 |
| Kis töki néha ülve, néha fekve nézte Spongya Bobot |
Ami árnyalja a képet, hogy a budiban nem azért nincs WC-papír, mert elfogyott, hanem mert soha nem is használtak olyat! Amikor először bementem, akkor erősen gondolkodtam, hogy mi lesz a megoldás erre a rejtélyre: pottyantós WC, papír nélkül, tusoló nélkül, az összes segítséged egy nagy kondér víz, amiből tudsz merni egy kis vödörrel. Ja, és még törülköző se volt nálam. Erre még annyi rájött, hogy az öreg a "fürdőszoba" előtt ült egész nap egy sámlin, az ajtó meg nem lég- és hangszigetelt. Szóval nem volt túl kellemes élmény, de végül megoldottam! :) Ők meg minden napjukat így töltik, ott mosnak fogat, stb., nagyon durva! Nekem elég volt egy este...
 |
| Illusztrációnak a reptér budija - na ehhez hasonló volt, csak nagyobb - de nem tisztább |
Az emberek
Roni kortalan, a nagyapja is. Először azt hittük, hogy az apja, de nem. A kis srác meg már 15 éves, úgyhogy kb. 5 év múlva az öreg már szépapa lesz. Azt, hogy Roninak hány gyereke van, végül nem tudtuk megállapítani, mert csak a kislányára hivatkozott így, a többi vagy cseléd, vagy nem tudom. Később kiderült, hogy még legalább 1-2 gyereke van, de igazából nem firtattuk. Roni tud legjobban a családból angolul, de igazából ő se nagyon. Ebből sok nagyon viccesen kínos hallgatás következik. Amúgy sem tudunk egymásról semmit, a feleség egy szót se beszél angolul, úgyhogy kb. így fest egy beszélgetés:
Én: Avocado really good!
Ő: Hehe avokádó! Anyjuk, azt mondják az advocátra, hogy avokádó, hehe.
Asszony: hehe hehe!
Csönd, még több csönd, avokádó evése csendben.
A friss avokádó amúgy tényleg nagyon finom volt! :)
Eredetileg úgy volt, hogy elkísérjük őket misére, mert épp Nagy csütörtöki mise volt. Aztán kiderült, hogy a mise 3 órás. Aztán kiderült, hogy egy órával korábban odamennek, hogy legyen hely. Úgy döntöttünk, hogy mindezt indonézül nem bírnánk ki, így hát nem mentünk. Szerintem ezért egy kicsit meg is orroltak ránk.
Mentünk inkább helyette internet kávézóba. Az internet kávézó a kikötő főutcájában volt, ami számunkra kb. olyan képet festett, mint a Magdolna-negyed Budapesten, úgyhogy nem nagyon mertünk kimenni az utcára. Pedig amúgy valószínűleg nem volt veszélyes a környék, csak hát bennünk sok a rossz beidegződés. Volt még néhány szokatlan dolog: minden asztalon volt egy tele hamutartó, csilla hátára rászállt egy bő 15 centiméteres sáska, amit még úgy hesegettem arrébb, hogy ne vegye észre, és a számítógép asztalok úgy egy centi vízben áztak, a budi meg a többi ittenihez hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy a belmagassága úgy 170 centi volt. Az internet kávézóban eltöltöttünk úgy 4 órát szállások foglalásával Gilire meg Lombokra, ami pont elég volt ahhoz, hogy értünk jöjjön a sofőr, hogy visszavigyen a házba, mert a többiek is végeztek a misével.
Visszatérve este 10-kor már nem maradt más, csak az alvás, aztán másnap irány Lombok. Egy probléma volt csak: hol a hátizsákom? A hátizsák tartalma: összes pénz, bankkártya, útlevél, notebook. Egy egész kicsit beparáztam, úgyhogy riadóztattam mindenkit, hogy vissza kell jutnom. Ez úgy elég nehéz, hogy nem beszélnek angolul. Eszetlen frusztráló érzés, hogy csak annyit kéne megértetned, hogy valaki vigyen le a faluba, és hozzátok el a táskát, de nem megy. Roni sófőrje már aludt, a kávézó elvileg 11-ig nyitva, de senki nem ért semmit, csak telefonálgatnak össze-vissza, tiszta őrület. Kicsit mint Newark repterén, 2006-ban. Na száz szónak is egy a vége, végül Roni fia mögé felpattantam a motorra, megkerestük a sofőr házát, de ott nem volt senki, át a kivilágítatlan falun, csak jelzés értékű piros lámpánkon, egész a kávézóig, ami már bezárt addigra. Aztán mire visszatértünk a házhoz, a táska már ott várt. Nem nagyon értettem, de ez legyen a legnagyobb baj, végre alvás.
